2013.05.15. 21:55
A legolcsóbb, ha megássuk saját sírunkat
.png)
A kormány nagyfokú szociális érzékenységéről tesz tanúbizonyságot, amikor rendeleti úton bevezeti majd a szociális temetkezés intézményét:
"A rászorulók számára lehetővé tennék, hogy akár ingyen temessék el hozzátartozójukat. A temetőkben külön parcellát jelölnek ki a szociális sírhelyek számára, az állam pedig a kellékeket (koporsó, urna, sírjel) biztosítaná.
Az ingyenességnek azonban feltétele is van: a hozzátartozónak vállalnia kell, hogy ő vagy a megbízottja „személyesen közreműködik″ a temetés során. Neki kell felöltöztetni a halottat, odajuttatni, megásni a sírt, leengedni a koporsót vagy az urnát, végül pedig elhantolni." (index.hu)
És hogy senki se érezze úgy, ezek után inkább hazavinné szerettének hamvait, annak lehetőségét az elhunyt végrendeletéhez kötnék.
Tehát a kormány - nagy valószínűséggel - feltételezi:
1. Mindenkinek van olyan rokona, aki képes fizikailag kiásni egy sírt. Hát nem. Van, aki nem bírja el a lapátot, van aki mozgássérült, esetleg szimplán csak túl idős (beteg) ahhoz, hogy érezzen magában elég erőnlétet a temetkezési mélységbe lejutni ásónyomról ásónyomra, a végén pedig még lesz kitartása nem ottmaradni, hanem kimászni a gödörből.
2. Ha van is tetterős rokon, az elérhető távolságban van és kellő mennyiségű időt rá tud fordítani az ásásra. Mert egy akkora gödröt kiásni bizony nem egy pillanat (főleg ha már hetek óta nem esett eső vagy eleve agyagos a talaj), és aki napi 8-10-12 órában dolgozik még nem biztos, hogy meg tudja oldani a feladatot a temető nyitvatartási idejében. Viszont az, hogy van munkahelye, még nem jelenti egyben azt is, hogy rendelkezik elegendő pénzzel és ki tudja fizetni cirka 300 ezer forintot a normál temetésre (családi baleseteknél ez megtöbbszöröződhet). És még nem beszéltünk azokról a szóba jöhető hátramaradottakról, akik bizony több száz (akár több ezer) kilométerre laknak a végső nyughelytől.
3. Minden halott "szalonképes" - mert mi lesz azokkal, akiket elgázolt a vonat vagy autóbalesetet szenvedtek? Vagy nyáron két hét után találtak rájuk a bezárt lakásban? Esetleg kiment az erdőbe, rosszul lett és csak hónapok után találták meg a gombaszedők? A több hónapos vízi hullára meg inkább ne is gondoljunk, akinek a beleéléshez közelítő kép kell róla, elég egy-két Helyszínelőket megnéznie. Őket is a hozzátartozónak kell a koporsóba tenni, hogy tuti, soha többet ne tudjanak úgy gondolni a szerettükre, ahogy szeretnék? Azért, mert valaki szegény és nem tudja kifizetni a temetést, jár neki az élethossziglani rémálom is, garantálva a zemberek kormánya által?
4. Mindenkinek van megfelelő szállítóeszköze és pénze üzemanyagra - ugyanis a halottat valahogy el kell juttatni a koporsóig (vagy fordítva), onnan pedig a temetőbe. Talicskán-biciklin tolni nem biztos, hogy jó megoldás, a - kölcsönkért - utánfutót viszont érdemes utána kötni valaminek, a tetőcsomagtartóra felkötni a koporsót megint csak macerás. Amennyiben nem halottas kocsi viszi a halottat, bizony előfordulhat, hogy kegyeletsértő-gyanús helyzetekkel is meg kell birkózniuk a nem kellő fizikai erőnlétet illetve alkalmatlan szállítóeszközt felmutató hozzátartozóknak. És azt sem szabad elfelejteni, hogy bizony nem minden szerettünk 60 kiló.
5. A külön parcella nem diszkriminatív, hanem felemelő érzés, az állami gondoskodás igazi példája: a halottnak valószínűleg teljesen mindegy már, a temető melyik részén van végső nyughelye, azonban a kilátogató hozzátartozók rendszeresen szembesülhetnek azzal, hogy ők bizony a társadalom számkivetettjei, akiknek hasonló parcella (állami gondoskodás) jár, mint annak idején a politikai kivégzetteknek - annyi különbséggel, hogy saját nevük lesz a fejfán, nem pedig egy fedőnév. De még halálukban sem keveredhetnek azokkal, akik ki tudták fizetni a temetés árát, a szegényszekció örök bélyeg marad a családon, a halottak napja pedig igazi rettegett, szemlesütött-mécseses csórótalálkozóvá alakulhat át.
6. Aki szegény, az is marad. Pedig a szerencse forgandó - mi lesz azokkal, akik utólag (akár több év múlva) összekaparnak annyi pénzt, hogy "normális" sírkövet állítsanak rokonaiknak? Ki kell ásni a hozzátartozójukat, átvinni a fizetős részlegre, vagy ott, a szegényszekcióban is állíthatnak fel külön bejáratú sírkövet, megszabadulva a "sírjeltől"? És vajon elindul-e majd a kasztosodás a szegények között meg a verseny, ki tudott már - akár erőn felül is - tízezreket áldozni az emlékezetnek?
7. Az örököst nem illeti meg a rendelkezés joga. Az külön kérdés, vajon miért nem rendelkezhet a hátramaradott arról, hol szeretné a nagypapát tudni, sok-sok kilométerre valahol egy temetőben, vagy inkább otthon a kredencben, esetleg a kertben egy családi minimauzóleumban? Mi köze az államnak ehhez? Kivéve, ha demonstrálni akarja, kérem, mindenki vegye tudomásul, a hatalom bármit megtehet. Ami embertelen, azt is.
8. Aki szegény, annak mindent el kell viselnie. De mi van, ha a hozzátartozó nem bírja lélekkel, hogy megmosdasson-felöltöztessen egy halottat, akármennyire is szerette az életben? Ha fájdalmában nem tud elég szervezőerőt felmutatni és önerős szállítást szervezni, meg összeverbuválni legalább négy markos embert, hogy leengedjék a koporsót a mélybe? Mert valószínűleg az, aki erre akarja kényszeríteni a szegényeket, önmaga még soha nem került ilyen helyzetbe. És aki kényszerűségből mindezt bevállalta, annak a tébé majd támogatja a pszichológust, hogy eltüntesse a lelket ért megpróbáltatását, a rémálmokat, az ébrenlétben is bevillanó képeket? Azért, mert valaki szegény, nincs joga szép emlékekhez, csak a mindent felülíró utolsó rosszakra?
Lehet azzal jönni, kérem, régen más volt a szokás, térjünk vissza hozzá, ettől még senkinek sem lesz semmi baja, a halottak és részei az életünknek. Igen, aki akar, most is élhet a mosdatás-öltöztetés-koporsóba fektetés-személyes temetés jogával, ebben senki sem gátolja meg, elbúcsúzhat akár ily módon is a szerettétől. De nem véletlen, hogy ez azért nem annyira bevett szokás. Ahogy az sem, hogy hátramaradottainkat megkímélve megássuk magunknak a sírt, belefekszünk és egy üveg pálinkával leöblítjük a halálos adag gyógyszerünket, majd örök álomba merülünk - az utókorra pedig már csak az marad, hogy ránk dobálja a földet.
Igaz, a rendelet ad még egy kibúvót a szegényeknek: megbízott is eljárhat a nevükben - ha tehát találnak valakit, aki olcsóbban ássa a sírt, mint az illetékes temetkezési vállalkozó, ezentúl majd megbízhatják azt a "barátot" is. Sőt, aki ott tart, hogy bármilyen munkát elvállal, hirtelen nagyon sok hozzátartozót, alkalmi barátot szerezhet és biztosíthat magának szerény megélhetést a "személyesen közreműködő megbízottságból", nagy eséllyel feketén.
Biztos lenne ennél sokkal emberbarátibb megoldás is - például hosszabb lejáratú, alacsony kamatozású hitel a rászorultaknak, hogy ők is méltó módon helyezhessék örök nyugalomra szerettüket. Mert a társadalmi szolidaritás alapján azért ennyi minden honfitársunknak járna.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Dörnyei József · http://dornyeij.blog.hu 2013.05.16. 16:33:07
